Vannak-e mesebeli életek? Vannak. Csak az a kérdés, hogy meddig számítjuk mesebelinek?

A mese kezdete

Az én életem 24 éves koromig boldog mese volt. Rögtön felvettek a legjobb iskolákba, ezek mellett 8 évig zongorázni, majd 5 évig klasszikus gitáron tanultam, mire leérettségiztem volt két nyelvvizsgám és jogosítványom is. Megúsztam a tinédzser korban szinte mindenütt előforduló családi konfliktusokat, csodálatos családi hátterem volt. Voltak jó barátaim, szórakoztam, jártam "a jégre" korizni, síeltem, jártam a "Fekete Lyukba", a "Sziget"-re, szóval nem magolásból állt az életem.
Ahogyan az egy jó mesében illik, a két tanítási nyelvű gimnáziumi érettségi után felvettek a debreceni orvosi egyetemre, ezzel elkezdhettem valóra váltani életem egyetlen és meghatározó álmát, hogy orvos legyek.

A fordulat

Már ötödéves voltam az egyetemen, amikor kiderült, hogy olyan méretű agydaganatom van, amit a lehető legsürgősebben meg kell műteni. Az Amerikai úti idegsebészeten ez szinte rutinműtétnek számít, vagy orron keresztül (látható bementszés nélkül) vagy a szemöldök fölötti bemetszéssel végzik. Európai hírű orvosom úgy döntött, hogy esetemben a szemöldök fölötti bemetszéssel fogják elvégezni a műtétet. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy annak a műtetnek a helye szinte nem is látható, csak az veszi észre, aki tudja, hogy hol van).

A műtét kora délelőtt rendben lezajlott, csakhogy az altatásból nem ébredtem föl. Kiderült, hogy az agyam jobb féltekéjét vérrel ellátó főverőérben trombózis keletkezett, ennek hatására agyamnak az a része vérállátás nékül maradt. Orvosaim mindent megtettek, hogy az újabb 5 órás műtét során helyreállítsák a vérállátást.
Ennek a műtétnek már késő este lett vége, akkor közölték családommal, hogy mi is a helyzet.

(Ez is például olyan információ, amiből egy orvos vagy a barátom, aki évfolyamtársam is volt, rögtön tudja, hogy a beteg - jelen esetben én - életveszélyes állapotban van, de ha esetleg életben is maradna, fél oldala akkor is lebénul. Ugyanakkor ez a közlés édesanyám számára azt jelentette, hogy nagy baj volt, de már megoldották).

A rémtörténet

Sajnos a beavatkozások miatt agyam elkezdett duzzadni (így van ez minden testrésznél, csakhogy az agy nem duzzadhat, amennyire akar, hiszen a koponyában erre nincs hely). Ezért orvosaim még aznap éjjel újabb műtéttel eltávolították a lehető legnagyobb darabot a koponyacsontomból (majdnem a felét), és megkezdték kómaszerű mélyaltatásomat. Életveszélyes állapotban voltam, családom mindig a következő napért könyörgött, mert ilyen esetekben általában minden nappal javulnak a túlélési esélyek. Édesanyámnak külön, szó szerint el kellett magyarázni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, sőt ha életben is maradnék, akkor sem lehet tudni, hogy milyen mértékű agysérüléssel kell számolni, lehet, hogy magatehetelen leszek, aki élete végéig ápolásra szorul.

A rémtörténet horrorra vált

Teltek-múltak a napok, s bár voltak nem várt szövődmények, például rendkívül magas és makacs, csökkeni nem akaró láz, ami miatt gerincfolyadékot is kellett venni, meg kell mondanom, hogy az intenzív osztályon tökéletes ápolásban részesültem. Azt is megengedték, hogy családom valamelyik tagja mindig velem legyen és ők folyamatosan beszéltek hozzám, simogattak és kérleltek, hogy "ne menjek el". Néhány nap múlva családomon kívül orvosaim is bizakodni kezdtek, ezért úgy döntöttek, hogy megszüntetik a mesterséges kómát.
Sajnos ébredéskor súlyos agyvérzés következett be agyam már amúgy is sérült részén, ami az orvostudomány mai állása szerint már végzetes.
Az elvégzett speciális (agytörzsi) vizsgálatok végeredménye az volt, hogy gyógyszerek és gépek nélkül agyam még az alapvető életfukcióimat (vérkeringés, légzés) sem képes fenntartani. Orvosi szempontból már teljesen reménytelen volt a helyzet, ezért leállították a gyógyszereket, áttettek egy külön, szeparált intenzív szobába, ahova Debrecenből eljöttek évfolyamtársaim, hogy végső búcsút vegyenek tölem. Édesanyám kérdésére, hogy meddig élek még, azt válaszolták, hogy nem tudni, lehet néhány óra, néhány nap, de maximum 1 hét — ameddig a szívem bírja.

A csoda

A csoda az, hogy harmadnapra felébredtem. Igaz ugyan, hogy teljesen béna voltam, sőt az első pár napon fogalmam nem volt róla, hogy hol vagyok és mi történt velem, de éltem! Éltem és napról-napra jobban lettem. Orvosaim rengeteget vizsgáltak, teljesen hihetetlennek tűnt ugyanis, hogy ilyen komoly agyi sérülések után a tudatom ép maradt, nem veszítettem el emlékeimet és tudásomat. A kórházban töltöttem 24.-ik születésnapomat is, és valójában akkorra születtem újjá, mert aznap vették ki belőlem azokat a tűket és egyéb eszközöket, amelyekkel azonnal infúzióra, illetve különböző gépekre köthettek. Mivel összesen 50 napot töltöttem az intenzív osztályon volt időm megtapasztalni a másokra utaltság érzését, amit soha nem is fogok elfelejteni.

Próbatétel

Hosszú, és kínokkal, gyötrelmekkel teli rehablitáció várt rám. Nem volt könnyű, de egy év után visszamentem az egyetemre és onnantól számítva normál ütemben letettem minden vizsgámat és ledoktoráltam. Még meg sem volt a diplomám, amikor felvettek budapesti szakorvosképzésre. Az igazi próbatétel a kórházi munka megkezdésével jött el. Nagyon jó és jól működő, hatékony, pénzügyileg kiegyensúlyozott kórházba kerültem, ahol viszont meg kellett tapasztalnom, hogy mi is ennek a hatékonyságnak az ára. Az ár az, hogy egy-egy orvosra nagyon sok beteg jut, és az egyes betegekkel kapcsolatos rengeteg adminisztrációs feladat mellett az orvosoknak nem jut elég ideje a betegekre, legalábbis nem annyi, amennyit én szükségesnek éreznék. Ebből — és korlátozott fizikai lehetőségeimből (akkor még csak bottal tudtam járni) — adódóan a korszerű magyar egészségügynek és nekem nem lehetett közös jövőnk.

Az út